Menü Bezárás

Kaszap Kinga

Első szemeszteren túl, lockdown-on innen

#stipi élménybeszámoló

Visszatekerek az időben: december eleje van, befejeződött az oktatás, tartottunk egy elő-karácsonyi hagyományos brit ünneplést a lakótársaimmal, már csak a végső beadandók és a vizsgák vannak hátra, másnap indul a repülőm haza. Izgatott vagyok, várom, hogy újra lássam a családomat, otthon legyek, de egyben kicsit szomorú is – nehéz itt hagyni a várost, amibe annyira beleszerettem. A hazautazásom előtti estén arról beszélgetünk a lakótársaimmal, hogy amennyire jók a skót Covid- adatok, mire visszajövök, Tier 3-ból Tier 2-be léphetünk, a második szemeszterre jóval több élőben megtartott órát ígértek be, kinyitnak a pub-ok, az éttermek, csupa pozitív kilátás.

A második szemeszter

Most két hónappal később járunk, és őszintén csak nevetni tudok a naivitásomon. Január elseje helyett csak tizennyolcadikán tudtam visszakeveredni Edinburgh-ba, több lemondott járat és átrakott jegy, valamint dilemmák sokasága után. Természetesen Nagy-Britanniában ütötte fel a fejét egy új Covid-variáns, Skócia teljes lockdownban, minden zárva, még elvitelre sem lehet bemenni vendéglátóegységbe, és az egyetem már most bejelentette, hogy az egész második szemeszter online lesz, ne is reménykedjünk, hogy betehetjük a lábunkat egy előadóterembe, vagy akár egy laborba.

Ez így meglehetősen drámaian hangzik. Mégis, azt hiszem, a legnagyobb tanulság, amit ebben a helyzetben – ami azt illeti, az egész évben tanultam, az, hogy nincs olyan szituáció, amiből ne lehetne valamit kihozni. (És hogy minden sokkal rosszabbul hangzik kimondva, vagy leírva, mint amilyen valójában.)

A Dean’s Village nevű városrész, amit nemrég fedeztem fel

A következőkben pár pozitívumot részletezek, amik miatt minden körülmény ellenére remekül érzem magam, hiába a január, a rövid napok és az üres utcák.

Először is elindult a második szemeszter, már a harmadik hetében járunk, és talán ez a legnagyobb pozitívum, akármilyen furcsán is hangzik. Azt már most látom, hogy jóval nehezebb lesz, mint az előző, mert most csak egy kötelező tárgyam van (Biology, Ecology and the Environment), és a két választhatónak meggondolatlanul másodéveseknek szánt tárgyakat vettem fel (Animal Biology 2 és Oceanography), ami meglátszik a munkamennyiségben és az elvárásokban is. Szerencsére annyira érdekes mindhárom kurzus, hogy teljes lelkesedéssel tudom őket csinálni még így, online is. Külön bónusz, hogy az egyik professzorom évekig dolgozott Magyarországon, és amikor meglátta a nevemet az online óra felületén, rögtön elkezdte az általa ismert magyar szavakat felidézni, “szívesen”, “igen”, “bableves”. Ha valamit nem gondoltam volna, az, hogy az első állatbiológia órámon a tökéletes angol kiejtéssel beszélő professzorom a “bableves” szót fogja lelkesen ismételgetni, de az élet mindig tartogat meglepetéseket. Úgy érzem, hogy az első szemeszterrel ellentétben, ami részben az egyetemi létbe való bevezetésről is szólt, és emiatt viszonylag kellemes tempót diktált, most minden tanár azonnal a dolgok közepébe vágott, és a kötelezó órák, szemináriumok, és heti számonkérések mellett már a harmadik héten esszékkel és projektekkel kell zsonglőrködni. Jelenleg arról a meglehetősen vitatott állításról végzek kutatómunkát, hogy az állandó testhőmérséklet az állatokban nem adaptív jelleg, hanem evoúciós melléktermék, miközben egy projekthez minden sétámon megszállott módjára kutatok az idejekorán virágzó növények után, hogy egy működő hipotézist tudjak felállítani az eloszlásukról és a virágzás potenciális okairól. Vannak napok, amikor eszembe sem jut, hogy lockdown-ban vagyunk, mert annyira leköt az egyetem. És a könyvtárak is nyitva maradtak, hála az égnek!

Az Arthur’s seat egy friss havazás után

Emelett természetesen itt van a város, aminek a szépsége nem a nyitott üzletekben és kávézókban rejlik (szerencsére). Minden nap próbálok egy nagy sétát tenni, és ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy egyáltalán itt élhetek.

Abban is nagy szerencsém van, hogy a tizenegy lakótársamból nyolc itt van – sokan döntöttek úgy, hogy nem jönnek vissza, így több embert is ismerek, aki teljesen egyedül van a szállásán. Így a társaságról sem panaszkodhatok, és a lehetőségekhez mérten elég változatos programokat találunk ki: sokszor főzünk együtt, megtanultunk pókerezni, és közösen vettünk egy projektort, így mozivá tudjuk változtatni a nappalit. Egy hete pedig a skót nemzeti költő, Robert Burns születésnapját ünnepeltük (ennek nagy hagyománya van, ahogyan azt a skót lakótársaim lelkesen elmagyarázták), ahol mindenkinek fel kellett olvasnia egy verset (sajnos a régies nyelvezet miatt egy szót sem értettem az enyémből, de próbálkoztam), és a vegetáriánus haggis-t (skót nemzeti étel, és nem is olyan rossz, ahogy kinéz, főleg, hogy az én verzióm nem tartalmazott bárány-belsőségeket) is megkóstolhattam.

Összességében zajlik az élet. Kicsit máshogy, kicsit csendesebben, de zajlik, én pedig hálás vagyok, hogy Edinburgh-ban tölthetem a napjaimat…

Translate the site »